Egy királynő születése

Írta: Elia Vraay

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság és volt egyszer egy királyi pár. Gyönyörű pár voltak, a népük pedig, szerette őket. A királyságuk virágzott és gazdag lett.
Egy napon csodálatos kislányuk, egy királylány született. Gyönyörűbb volt bárkinél és bárminél. A népük énekeket énekelt róla, hogy milyen szép az ő hercegnőjük. Ahogy a hercegnő felnőtt, egyre csak szebb lett. Sorban álltak a hercegek és lovagok, hogy megkérjék kezét.
De ő mindet hidegen elutasította.
Hamarosan a királyi pár számára is nyilvánvaló lett, mennyire üres a leányuk szíve. Nem fogadta a kérőit és egész napját annak szentelte, hogy saját szépségét csodálja. Úgy ítélte, nincs olyan herceg vagy király ezen a földön, aki méltó lenne hozzá. A bátor, ezer próbát átszenvedő lovagokat kinevette. Az ajándékokkal, szép szavakkal érkező hercegeket elzavarta. Úgy tűnt, senki nem képes szerelemre gyújtani a hercegnő szívét.
Egy napon, az északi királyság Fekete Királya levelet küldött a kis országba. A levélben írva volt, hogyha nem hódolnak be neki, halál vár a népükre és a városukat a földdel teszi egyenlővé. Hogy megőrizhessék kis királyságuk békéjét, a nép és a királyi pár egybehangzóan úgy döntött, elküldik világszép hercegnőjüket feleségként a Fekete Királynak.
A hercegnő irtózatos haragra gerjedt. Természetesen nem találta a Fekete Királyt sem méltóbb társnak, mint bármelyik más lovagot. Ám ezúttal a szülei nem tűrték az ellenkezését. Sajnálattal és nehéz szívvel ugyan, parancsba adták a leányuknak, hogy feleségül menjen a Fekete Királyhoz.
Senki nem is gondolta, hogy nem a Fekete Király az egyetlen, aki a hercegnő kezére vágyik.
Egy napon, sötétbe borult az ég. Oly irtózatos, zizegő hang hasított a levegőbe, mintha szélvihar közeledne. Nem szélvihar volt, hanem az a halál, mely rengeteg más királyságot tarolt le akkoriban.
A Changelingek Királya sújtott le aznap a kis királyságra. De egy újabb birodalom letarolása, aznap nem jelentett semmit a halálos raj királyának. Egészen más prédára vetett szemet.
A gyönyörű hercegnőre, akinek oly legendásan üres a szíve…  

~~~
Szívdobogást hallott.
Mintha akkor hallaná először. Mintha egyáltalán most látna először.
De a belsője lázadt. Fájdalom lüktetett benne. Tudta, hogy ez nem igaz. Ő már látott azelőtt. Ő már élt… egy másik életet. De a fájdalom és az a sötét, hideg érzés úgy oszlott szét benne lassan, mint a méreg. Amit csak elért, az megszűnt létezni. Egyre üresebbnek érezte magát ott a sötétben.
Hangok és képek szűrődtek be. Mielőtt végleg eltűntek volna, még utoljára fellángoltak. Mintha küzdenének azért, hogy életben maradjanak. Mint mikor egy fuldokló küzd, hogy a felszínen maradjon, de a víz hirtelen átcsap a feje felett. De ez nem víz volt… hanem valami fekete… valami kielégíthetetlen éhség…
Egy villanás. Egy csodálatos, világos teremben áll. Már most kezdte bántani a szemét ez a ragyogás. Mintha éjszakai lény lenne, akit kilöknek a napfénybe. A csinos, gazdag ruhákba öltözött pónik utat nyitottak neki. Egy vörös szőnyegen sétált és az arc nélküli alakok, mind hajlongtak felé.
Úrnő!
Felség!
Csodálatosan néz ki, felség!
Ön a leggyönyörűbb, akit valaha is láttam, felség!
„Felség”… ő valami fontos személy? A megszólításra büszkeség dobbant a szívében. Ő egy királyi személy. Tisztelik. Csodálják. Mindent megkaphat, amire vágyik.
Erre a gondolatra, valami beléhasított.
Nem… nem kaphatta meg. Pont azt az egyet nem kaphatta meg, amire a legjobban vágyott. Egymást követték az udvari pónik hajlongó képei. Ahogy a szolgák ékszereket adnak rá és csinos ruhákat. De sosem látta magát a tükörben, ahogy senkinek az arcát sem. Csak egy dolgot érzett:
- Engem nem szeret igazán senki…
A szolgák, az udvaroncok, a testőrök… mind tisztelték és körülzsongták, mint a méhek a királynőt. De egyik sem szerette. Egyikben sem találta azt a társat, akit szeretett volna. Aztán… két póni… a szülei? Ez a gondolat nagyon gyorsan eltűnt. Mintha valaki elragadta volna a fejéből. Csak látta ezt a két arctalan pónit, akik ott állnak előtte. A mondandójuk pedig, valamiért fájt neki.
Hozzá kell menned! Ez az országod érdeke!
Csak így békíthetjük ki a királyt! Ha hozzá mész, nem támadja meg a népedet!
- Nem megyek hozzá, mert nem ismerem!! Nem szeretem!! Én nem vagyok senki tulajdona!! Nem leszek az ő tulajdona!!
- Nem leszel kedvesem… nem félj! Én megmentettelek!
Ez a hang a fülébe suttogott. Érezte valakinek a leheletét a bőrén. Egy férfi hangja. Egy mély, reszelős hang. De a düh, amit az emlék okozott, erőt adott neki.
Rángatózott. Fel akart ébredni, de az a személy, szorosan tartotta. Most már érezte… a fájdalmat nem csak belül érezte. A fogva tartója a nyakába mélyesztette hegyes fogait és ő minden pillanattal gyengébbnek érezte magát. Ha fel akar ébredni és kiszabadulni, most kell megtennie.
Felpattant a szeme.
Egy fekete barlangban volt, melynek falán foszforeszkáló gombák és furcsa gubók pulzáltak. Kellemes, zöldes fényt adtak. A félhomály jobban esett a szemeinek, mint az az erős napfény. A férfi, aki a karjában tartotta, nem vette észre, hogy felébredt.
Furcsa lény volt, bár nagyjából póninak nézett ki. A szárnyai áttetszőek voltak, mint egy rovar szárnyai. A szarva furcsán, groteszken csavarodott. A bőre fekete volt, a szemei zölden világítottak. Ahogy lenézett magára… ő is fekete volt. De sokkal karcsúbb. A lábai hosszúak és vékonyak, néhol lyukakkal, mintha valami átdöfte volna. Érezte, hogy a fogai élesek, a szarva hosszú. A szárnyai rebegnek, ahogy megmozdítja őket. Tengerkék színű, lapos tincs hullott az arcába, ahogy ott hevert, kiszolgáltatva az őt szorosan tartó férfinek.
Megmoccant.
- Ki vagy… te? Eressz el?
- Husss… aludj kedvesem! Még nem vagy készen…
- Ki… ki vagyok én? És… hol vagyok?
A férfi rávigyorgott éles fogaival.
- Chrysalis-nak foglak hívni. Mert olyan gyönyörű, zöld a szemed!
- Te… hívsz így?! Mi az igazi nevem?! Mondd meg!
- Mostantól Chrysalis vagy. Mert én így akarom.
A düh megint mocorogni kezdett a szívében, mint egy szörnyeteg, mikor lassan kidugja az orrát a barlangjából. Alattomosan leselkedik és vár, hogy a préda megjelenjen. Vár a megfelelő pillanatra.
- Chrysalis… rendben! Akkor ez lesz a nevem.
- Bölcs gondolkodásra vall!
A férfi végre engedte talpra állni és nézte őt, azokkal a rémisztő, éhes szemeivel. Ő még nem állt fel. Még mindig idegennek érezte a testét. A vékony lábakat, a szárnyakat. A nyakán, ahol azelőtt a király belémart, két szürke folt jelent meg a sebek helyett.  
- Nem válaszoltál! – pillantott a fekete lényre. – Ki vagy?
- A changelingek királya vagyok és ez itt a fészkem! Te pedig, mostantól az enyém vagy! Itt maradsz velem a palotámban és szolgálni fogsz! Te leszel az ágyasom.
A szörnyeteg készülődött. A düh egyre jobban eluralkodott rajta. Egy emlék üvöltött a fejében a saját hangján. „Nem megyek hozzá, mert nem ismerem!! Nem szeretem!! Én nem vagyok senki tulajdona!! Nem leszek az ő tulajdona!!” Már nem emlékezett arra sem, hogy mikor mondhatta ezt és miképpen. A király elvette az emlékeit. De őt magát… az érzéseit, a lényét… nem tudta elpusztítani. Ő „felség”…
A király lassan lépdelt felé és mosolygott, azon a szörnyű, vadállati módon. Megnyalta a szája szélét hosszú, hegyes nyelvével és végigmérte.
- Soha senki nem szeretett téged. A szépséged pedig, múlandó volt. Mostantól nem az. Én megmentettelek. Az elmúlástól és egy sorstól, amit rád kényszerítettek volna. Neked adtam az örökkévalóságot! Légy hálás és mutasd is ki! Hajolj meg a királyod előtt!
A szörnyeteg szeme fellobbant. Kitárta a szárnyait és kijött a barlang mélyéről.
- Én „felség” vagyok… nem hajolok meg senki előtt! Nem vagyok senki tulajdona!!
A király szeme elkerekedett, de többre nem volt ideje. Nem számított rá, hogyha támadás, akkor az ilyen elszánt és elsöprő lesz. A szarva felnyársalta a férfit, egy pillanat alatt. Dühös volt rá és valami elképzelhetetlenül bántó éhség is mocorgott benne. Ahogy átszúrta a királyt, és belé vájta a fogait, ez az éhség egyre jobban enyhült. Mintha a király utolsó lélegzeteit szívná ki a halál előtt. A következő pillanatban már csak egy összeaszott, fekete tetem hevert előtte, tágra nyílt tekintettel.
Bosszút állt.
Elvette az életét… cserébe ő is elvette a királyét. Csak ez volt most biztos benne. A szíve lázadt a helyzete ellen. Egy része zokogott az elvesztett élete után, amire nem tud emlékezni. Ahogy a haragja gyengült, ez az érzés egyre jobban elhatalmasodott rajta. Egyedül érezte magát. Üresnek és céltalannak. Hova menjen? Ki legyen ő most?
Felség…
Mozgolódást hallott. Több ezer alak mozgott a sötétben. Szárnyas, gonosz szemű, de szintén póni formájú lények. Kapaszkodtak a tapadós, nyálkás falakon. Rovarok módjára röpködtek a cseppkövek között. Mind őt nézték… és ez emlékeztette valamire. A királynő és a méhek… körülzsongják a királynőt… szolgálják.
Elvigyorodott és átlépett az egykori király tetemén. Elindult a sok-sok őt figyelő tekintet között. Kiállt eléjük és kiegyenesedett. Kiterjesztette a szárnyait.
- Chrysalis királynő vagyok! Mostantól, itt minden az enyém!
Senki nem ellenkezett. Sőt. Ahogy haladt előttük, mind meghajoltak. Leborultak előtte. Sőt a repkedők furcsa, rikoltozó hangokat hallattak, mintha éljeneznének.
- Éljen a királynő! – rikoltotta az egyik és többen csatlakoztak hozzá.
„Éljen a királynő! Éljen a királynő!”
Ő pedig… mosolyogva sétált tovább.
Valaki elvette tőle a régi életét. Hát ő most felépít egy újat. Van egy palotája, van egy serege. Innentől… senki nem birtokolhatja. Ő fog uralkodni mások felett.
Chrysalis királynő… megszületett.